Online Book Club

Gyűjtögetés. Gyűjtemény. Kollekció. Összeállítás.
Kupac. Halom. Szemét? Jó lesz még valamire (?).
Kényszerneurózis. Betegség. Diszpozofóbia.

A gyűjtőszenvedély azt hiszem mindenki számára ismerős, hiszen könyveket kedvelő társaságunk is szinte megszállottan tud levadászni egy-egy kötetet, örülni neki és aztán kincsként őrözni. "Én a gyűjtögetési ösztönt antropológiai állandónak tartom."- mondja az egyik szereplő is Evelyn Grill A gyűjtő című regényében. Igaza is van, hiszen az ember ösztönösen gyűjtöget, gyerekként és felnőttként egyaránt - régebben a létfenntartásért, ma hobbiból, vagy a fogyasztói társadalom miatt, esetleg betegségből adódóan.

A gyűjtő című regény Alfred Tähweig története, aki egy, az ötvenes éveiben járó, jó családból származó, ámde lecsúszott férfi. Naponta járja a kukásedények, szeméttelepek környékét, és összeszed mindent, amiről úgy gondolja, még hasznos lehet. A határ azonban nagyon messze van meghúzva nála. Eleinte elhittem magamban, hogy valóban csak érdekességeket, kidobott, de még használható dolgokat, könyveket, iratokat, feljegyzéseket gyűjt, de jöttek a joghurtospoharak, szardíniás dobozok, csótánytetemek, kihullott hajszálak és mindennek a feldátumozása, megtartása, kincsként, és a nem létező életmű részeként kezelése. Alfred Tähweig beteg. Kényszeres mániákus halmozó, gyűjtögető, diszpozofóbiás, akinek a lakása telis-teli van szeméttel és persze itt-ott nem szeméttel is, ami beborítja a falakat, a bútorokat, az erkélyt, elzárja a fényt az ablakokból, és mindössze egy kis kuckót hagy szabadon egy alvófotellel, ahonnan a gyűjtemény illusztris darabjai jól láthatók. És ez nem minden: a város különböző pontain pincéket is bérel, oda is halmozza szeméthegyeit, persze szigorú és aprólékos rendszerezéssel.

Meglepő szokásai ellenére igen előkelő, mondhatni sznob társaságba jár a La Grotta nevezetű étterembe, ahol a régi barátoknak törzsasztaluk van, minden héten összegyűlnek beszélgetni, vacsorázni. Gregor Voss professzor Tähweigék régi barátja, barátnője Dora Jägh, aki regényt akar írni, méghozzá Tähweigről, Uta Jobbit, a szociálpedagógus, Kajahn az anglista, Brigitte a német szakos hallgató, Kyra, a művésznő, és Roßartz a galériás a társaság tagjai. Meg persze Tähweig, aki kirí a sorból késéseivel, ápolatlan külsejével, nejlonszatyraival, amikben aznapi szemeteit hurcolássza.

Az értelmiségiek rendszeres témája Alfred, akinek életstílusán és felfogásán mindenáron változtatni akarnak, kigyógyítani a betegségéből, kikaparni a szemétből, és amint lehetőségük adódik, fenekestől felforgatják Alfred életét... De vajon jót tesznek-e jószándékukkal, volt-e joguk mindehhez, és boldoggá tehetik-e azt aki úgy volt boldog, ahogy eddig élt?

A nevek játékára csak a 70. oldal környékén figyeltem fel, amikor egy Tschatalow-Schierbolt nevezetű egyént említenek... :) Ekkor döbbentem rá, hogy Alfred Tähweig a tévelygő, Dora Jägh a jéghideg rideg nő, Uta Jobbit mindenen jobbítani akar, Kyra Elkapp jól elkapja a pasikat, köztük a rosszarcú Roßartzot, a kaján Kajahn pedig a kis Brigitte Libusch-kába szeret bele. Rudi Muster, Charlotte Bieramperl és Gregor Voss nevére nem jövök rá még most sem (?).

Sosem hallottam még az osztrák írónőről ezelőtt, és erről a könyvről sem tudtam semmit, amikor hirtelen felindulásból megvettem nyáron az Alexandra nagy leárazós akciójában féláron, 1250 Ft-ért. Azt meg főleg nem gondoltam volna, hogy ennyire megéri az árát. Ritkán mondok ilyet, de a teljes árat is bőven megérte volna. :) Új kedvencet avattam.

Tetszett az elbeszélés, valahogy én is beleolvadtam ebbe a furcsa társaságba, akiket bár nem szerettem, mert túlságosan magasröptű beszélgetéseik, művészeti, filozófiai értekezéseik egyáltalán nem érdekelnek, de szerencsére mindez csak érintőleges, nem is ez a lényeg, hiszen témáikról mindig Alfred felé terelődik a szó, és ő az igazi főszereplő. Láthattunk már riportokat szeméttel telizsúfolt, bűzlő lakásokról néhány éve a tévében, és biztosan elszörnyedtünk. Alfred lakását is bemutatja az írónő, elkísérhetjük gyűjtögető útjaira, ahova nemsokára nem is egyedül megy, hanem egy szörnyű külsejű nőszeméllyel, aki mellé szegődik és segít cipelni a cuccait igen magas órabérért. Betekintünk Alfred gyermekkori, családi hátterébe, egyetemi éveiből is vannak pillanatképek, és aztán újra és újra visszatérünk a hetente összegyűlő törzsasztalhoz.

Kerettörténetet ad az egészhez, hogy Dora Jägh Alfredről akar regényt írni, a könyv amit olvasunk, tulajdonképpen a végterméke a kerettörténetnek. Távolról, szinte érdektelenül, csak írása tárgyaként szemléli az alanyt, és sokáig vívódik, mi legyen a befejezés, amit végül az élet csavaros módon teremt meg.

Ahogy korábban írtam, (kis spoiler) a társaság kihasználja az alkalmat és felforgatja Alfred életét, amikor az kórházba kerül egy patkányharapás okozta vérmérgezés miatt. Amíg ő lábadozik, módszeresen kidobálják a sok szemetét, a lakását kitakarítják, rendbe teszik, újra lakhatóvá alakítják... Alfred kikel magából amikor megtudja, hogy a magántulajdonát, a gyűjteményét csak így kidobták...
(kis spoiler vége!)

Groteszk, abszurd. Komoly, de nem megterhelő, nem komolykodó társadalomkritika, normák, határok feszegetése, a boldogság egyedi, egyéni mivolta. Olvastatta magát. Érdekelt Alfred sorsa, a "barátok" szándéka, a végeredmény, a végkifejlet. Szerettem a karaktert, bármilyen beteg is volt, valahol vele is együtt tudtam érezni, miközben megértettem, és támogattam a társaság jószándékát is. Megmozgatott ez a könyv, pont azért mert sokféleképp lehet nézni, és  nem kell állást foglalni, viszont lehet rajta gondolkodni, jó hozzá visszatérni, jót tettek a stílusnak a visszatérő motívumok, ismétlődések is. Annamarie írta hogy: "A szereplők nem túl kidolgozottak, mint ahogy sok esemény is elnagyolt. Mégis, minden gyengesége mellett annyira visz a történet, hogy nem lehet kiszállni belőle." - Én is így voltam ezzel.

A borító is nagyon tetszik. Alfred előszobáját ábrázolja, amit dobozfal zár el a lakás többi részétől, és létrán át lehet bemászni.

Értékelés: 10/10 Nem várt módon kedvencemmé vált az egyedi téma, a szereplők, a hangulatok, a leírások, a végkifejlet miatt is.

Mások véleménye a könyvről: Annamarie, egyember, Anita, jud.
A könyvet az OKK keretein belül olvastuk - elvileg, mert azt hiszem a többiek elnapolták ilyen-olyan okokból. Azért oda is kiteszem a posztot, és ajánlom az olvasást, ha lesz időtök, lehetőségetek, kedvetek. :)

Eredeti cím: Der Sammler
Fordító: Murányi Beatrix

Legvégül a könyvben oly sokat emlegetett Max Beckmann festmény:

"– Fenekeden a tojáshéj…
Rózsa látványosan tapogatta meg letagadhatatlanul formás hátsóját.
– Szerintem sima, fehér, feszes bőr van rajta… de amíg ennyire feszes, tisztelhetjük tojáshéjnak is."

Ez a fenti volt a kedvenc részem, mert ez legalább vidám volt és könnyed. A könyv többi része inkább tömör, zsúfolt, nehéz és kemény.

A Megtartó szerelem Solymár Vera története, aki gyermekkorában tanyán nevelkedett. Édesapját hirtelen szívroham viszi el, és innentől felborul a megszokott, széthullik a család. Az édesanyával nincs érdemi érzelmi kapcsolat, az csak a báttyal, Ferkóval van elfoglalva, hogy kinevelje orvosnak. Vera sorsáról is ő dönt, ápolónő kell hogy legyen, elküldik iskolába, és arra az időre keresztanyjánál, a bolondos Terkánál lakik. Ferkó és Anya közben elköltöznek Pécsre, végeláthatatlan építkezésbe fognak, hármoszobás ház, kert, üvegezett veranda. De Verának lesz-e még helye itt? És nem csak a szobák száma miatt... Közben megismerkedik Szeredás Pistával, aki keresztanyja új férjének a fia, és elkezd dolgozni a kórház tüdőosztályán.

Az első oldalak nagyon Fehér Klárásak voltak, úgy éreztem. Aztán egyre tömörebb lett az egész, egyre lassabban lehetett olvasni, és mindenen kénytelen volt az ember elgondolkodni, hiába retro az egész ahogy cseri írta, sok része ma is aktuális.

Vera élettörténetével, beérésével, felnőtté válásával végigmegyünk egy rakás mindenkinek ismerős problémán: halál, szeretethiány, meg nem értettség, tehetetlenség, munkahelyi hierarchia, szorongás, bizonytalanságok, elvárásoknak megfelelés. Egyszóval az egésznek sikerült olyan kiba kifejezetten nyomasztónak lenni, hogy hiába hívott magához, és akartam olvasni és befejezni, kis adagokban tudtam csak elviselni, mert az ember nem akar egy a sajátjáéhoz hasonlító, de mégis ha lehet még nyomasztóbb valóságot olvasni a szabadidejében.

Verát szerettem is, meg nem is. Sok volt a bizonytalankodása, viszont néha ki tudott állni magáért. De nem lehet mindent a szemére vetni, mert nem volt jó a gyerekkora, és az anyja is egy életre elintézte. Az Anya nagyon nem volt szimpatikus... Ferkó önző és öntelt. Keresztanyát bírtam az elején, de megfakult. Rózsa talpraesettsége, vidámsága, gondolkodása üdítő volt a többiek között, talán ő volt a kedvencem.

"Szeretetért küzdeni? Az vagy árad, vagy se…"

Érdekes volt a paraszti létből követni ezt az átívelést a modernebb világba, a 70-es, 80-as évekbe. Hogy változtak az életkörülmények, a gondolkodás.

A cím úgy ahogy van, el van fuserálva sajnos. Ez alapján nem is egy ilyen könyvre számítottam. Szerelem egy csepp sincs itt. Valami kis első románc van, szinte érzelemmentes, felötlik az is ugye hogy anyagi érdekek, kényelem miatt... És aztán sutty, egy rossz szájízzel vett lánykérés, ami sehogyse jó így, és lezáratlan is. Bár tudjuk hogy mit fog tenni Vera, szerintem nekünk is keserű maradt a szánk emiatt.

"Miért fáj jobban az elveszített feltámaszthatatlan vagy sosem volt szeretet hiánya, mint amilyen örömöt nyújt a jelenlévő, a jelen időben melengető?"

A kórházi résztől, amikor Vera munkába áll, jobban tetszett a könyv,  volt valami állandó keret, állandó hely, könnyebben olvastatta magát, szerettem az ottani szereplőket, a nővérkéket, ápolókat, és ahogy az egészségügyről meg a hierarchiáról írt. A korlátolt Korláth Dániel alakját is bámulatosan írta le, és elcsípte azt a megfoghatatlan dolgot is ami miatt félték. Viszont jó nyomasztó volt ez is, a tüdőosztály, a sok beteg, az igazságtalanságok, hazugságok, önérdekek érvényesülése, és a kemény társadalomkritika.

Egy kicsit sajnos úgy éreztem, mintha kötelezőt olvasnék, bár én magam választottam ezt a könyvet is az OKK keretein belül. De jó nagy falat volt, hosszú, és súlyos. A legrosszabb, hogy fájdítja az ember szívét ez a nagyon magyar, nagyon cirkalmasan szépen írt, de nehéz, úgyhogy sürgősen kell valami könnyed és vidám.

A többiek bejegyzése: Annamarie, cseri, miestas, minden az OKK oldalon.

Értékelés: 10/6,5 Nem tudok végül többet adni. Az elején még  9 pont körül mozgott, majd 7,5 lett, de egészében valami többet kellett volna hogy adjon, egy jó lezárást, vagy egy címhez illő történetet. Ez inkább megtartó munka volt, mint megtartó szerelem. Ez a könyv egy ibrik keserű gyógyszer, amiről a végére se tudod, hogy érdemes volt-e lenyelni, és hatni fog-e.

"Celie, mondd meg nekem igaz lelkedre, találkoztál valaha Istennel a templomban? Mer én soha. Én ott csak egy csomó emberrel találkoztam, akik mind abba reménykedtek, hogy maj megmutatkozik. Ha én valaha is Istennel találkoztam a templomba az azért volt, mer én vittem oda magammal. És szerintem a többiek is így vannak vele. Azért mennek a templomba, hogy Istenen osztozkoggyanak, nem pedig azér hogy megtalájják."

Csak-csak hozzájutottam egy szakadozott könyvtári példányhoz, hogy az OKK-s körben én is részt tudjak venni. Érdekelt ez a könyv már egy ideje. Tudtam azt is, filmet is készített belőle Spielberg, Whoopi Goldberg főszereplésével, Bíborszín címmel, de ha jól emlékszem sosem láttam, vagy annyira régen, hogy nem emlékszem rá.

Vakon vágtam neki a könyvnek, direkt nem is olvastam utána igazán, így meghökkentem már az első oldalaktól, amiket a könyvtárból kijövet, már a buszmegállóban elkezdtem olvasni.

A könyv egy levélregény. De ennél sokkal-sokkal több. XX. század, Dél, feketék, elnyomás, igazságtalanság, szűkölködés. Tulajdonképpen minden, amiről nem is szeretek olvasni.

Celie életét a Jóistenhez címzett leveleiből ismerhetjük meg 14 éves korától, majd később húgával, Nettie-vel "váltott" levelek is következnek. Celie-vel apja erőszakoskodik, közös gyermekeiket eladja, majd a lányt is eladja-hozzáadja egy névtelen Mr...-hez, aki a könyvben is mindig kipontozva szerepel, hogy nevelje annak gyerekeit, vezesse a háztartást. Szép lassan megtelnek a lapok egyre több és több érdekes szereplővel: Harpo-val a Mr... fiával, annak feleségeivel, Shug Avery-vel, aki híres énekesnő, Celie húgával, és annak ismerőseivel a távoli Afrikában, ahol az olinkák földjén misszionáriusként él.

Eleinte nagyon nem akartam szeretni ezt a sok csúnya, rossz helyesírással lekörmölt, rossz hangulatú irományt, és nem is gondoltam, hogy bárhova is kilyukad a történet, azt pedig végképp nem, hogy még szeretni is fogom.

Nettie leveleit nagyon élveztem olvasni, valahogy úgy voltam vele, végre elkanyarodtunk valami más kultúrába, más helyre, és nem kell Celie-ék gondját-baját olvasnom, hanem Afrika, levéltető és olinkák, egy kis egzotikum. Később persze rájöttem, hogy Celie is bekéretőzött a szívembe, észrevétlenül.
Mindkét lány küzdő alkat, bár másként, és jó érzés volt látni a hitüket, kitartásukat.

"Aszt gondolom, azér vagyunk itt, hogy tűnődjünk. Hogy tűnődjünk. Hogy kérdezzünk És hogy miközbe tűnődünk a nagy dolgokról és kérdezősködünk a nagy dolgokról, tanulunk a kicsinyekről, amúgy átabotában. De soha se tucc meg többet a nagy dolgokról mint amennyivel kiindultál. Minél többet tűnődök, annál jobban szeretek…"

Hogy Alice Walker hogy tudott ennyi mindent belezsúfolni egy ilyen egyszerűen szóló és egyszerűnek tűnő regénybe, rejtély. De leckét kapunk az egész életről, és minden emberi kapcsolatról, ahogy a két testvér életútját végigkövetjük időskorukig. Barátság, szerelmek, diszkrimináció, hit, boldogulás, megbocsátás, megbékélés... Ezek mind mélyen benne vannak a történetben, és a szokatlan tálalás ellenére semmi sem felszínes, semmi sem együgyű, ahogy persze Celie sem az, és nem is volt soha, legyenek bármilyen egyszerűek is a levelei, vagy kezdetben a gondolatai.

Értékelés: 10/9 Mély mondanivaló kedves, leveles köntösben, ami olvastatja és szeretteti magát.

"Csakhogy azért nem olyan könnyü az Isten nélkül meglenni. Még ha tudom hogy nincs, akkor is nyomasztó nélküle."

Inspirational rövid ajánló: ITT.
Lobo bejegyzése
Norin bejegyzése