Cím: Egy eltitkolt élet
Író: Sebastian Barry
Eredeti cím: The Secret Scripture
Valahogy mindig megtalálnak az azonos témájú, vagy szerkezetre épülő könyvek. Így esett a Felszáll a köddel és az Egy eltitkolt élettel is. Ha az alap szituációt nézzük, nagyon hasonlít a két könyv. Mindkettőben egy idős, talán száz éves asszony visszaemlékezései a valamely jelenkori, aktuális esemény miatt. De itt meg is szakad a hasonlóság. A Felszáll a ködben egy teljes életet leélt, elégedett nő néz vissza az életére, egy maga által választott öregek otthonából, míg az Egy eltitkolt élet főszereplője egy elmegyógyintézetbe zárt, - hogy jogosan vagy sem azt hagyjuk a történetre – asszony írja meg visszaemlékezéseit.
Az írországi Roscommonban leromlott állapota miatt bezárásra és lebontásra ítélik az elmegyógyintézetet, aminek Roseanne is a lakója. Az ott dolgozó Mr. Greenek, a pszichiáternek kell eldöntenie, hogy a rábízott lakók közül kit engedhet vissza az emberek közé és ki az, akit továbbra is az intézetben kell tartani. Emiatt kezd el kutatni Roseanne múltjában. Hiszen a idős hölgy annyira régen került a intézetbe, hogy a papírjait jórészt megette az idő vasfoga. A doktor a pácienssel folytatott beszélgetések alapján igyekszik a döntését meghozni. De valójában nem is beszélgetnek. A könyvben lényegében két egymással párhuzamosan előadott monológ található. Mr. Green feljegyzései, abba engednek bepillantást, ahogy a férfi fokozatosan feldolgozza felesége halálát, s ezzel párhuzamosan egy kicsit nyitottabb lesz a környezete irányába. Kikutatja Rosaenne intézetbe utalásának hivatalos történetét, melyet meglehetősen kétkedve fogad.
Rosanne közben papírra veti a saját verzióját. Azt, ahogy gyakorlatilag csak azért mert, mert egy kicsit különbözni a többi roscomoni nőtől, mert más lenni, mennyire ellene fordította Gaunt atya. Gaunt atya, aki eddigi olvasmányaim egyik legellenszenvesebb és számomra legvisszataszítóbb alakja. Sose szerettem az olyan karaktereket, akik mindig mindenkinek megmondják mit tegyenek és gyakorlatilag addig ármánykodnak, míg szerencsétlen áldozat vagy azt teszi amit sugallnak neki, vagy pedig teljesen elássa magát. Roseanne az utóbbi kategóriába tartozik. A könyv hangulata homályos, misztikus. Pont olyan bizonytalan mint az akkori Ír történelem, s a szereplők ebben a megfoghatatlan folyamatosan változó, kiszámíthatatlan világban csetlenek botlanak.
"Elhanyagoltuk az élet apró mondatait, és a nagyok immár elérhetetlenek számunkra."
no komment Kategóriák: Egy_eltitkolt_élet
Gyűjtögetés. Gyűjtemény. Kollekció. Összeállítás.
Kupac. Halom. Szemét? Jó lesz még valamire (?).
Kényszerneurózis. Betegség. Diszpozofóbia.
A gyűjtőszenvedély azt hiszem mindenki számára ismerős, hiszen könyveket kedvelő társaságunk is szinte megszállottan tud levadászni egy-egy kötetet, örülni neki és aztán kincsként őrözni. "Én a gyűjtögetési ösztönt antropológiai állandónak tartom."- mondja az egyik szereplő is Evelyn Grill A gyűjtő című regényében. Igaza is van, hiszen az ember ösztönösen gyűjtöget, gyerekként és felnőttként egyaránt - régebben a létfenntartásért, ma hobbiból, vagy a fogyasztói társadalom miatt, esetleg betegségből adódóan.
A gyűjtő című regény Alfred Tähweig története, aki egy, az ötvenes éveiben járó, jó családból származó, ámde lecsúszott férfi. Naponta járja a kukásedények, szeméttelepek környékét, és összeszed mindent, amiről úgy gondolja, még hasznos lehet. A határ azonban nagyon messze van meghúzva nála. Eleinte elhittem magamban, hogy valóban csak érdekességeket, kidobott, de még használható dolgokat, könyveket, iratokat, feljegyzéseket gyűjt, de jöttek a joghurtospoharak, szardíniás dobozok, csótánytetemek, kihullott hajszálak és mindennek a feldátumozása, megtartása, kincsként, és a nem létező életmű részeként kezelése. Alfred Tähweig beteg. Kényszeres mániákus halmozó, gyűjtögető, diszpozofóbiás, akinek a lakása telis-teli van szeméttel és persze itt-ott nem szeméttel is, ami beborítja a falakat, a bútorokat, az erkélyt, elzárja a fényt az ablakokból, és mindössze egy kis kuckót hagy szabadon egy alvófotellel, ahonnan a gyűjtemény illusztris darabjai jól láthatók. És ez nem minden: a város különböző pontain pincéket is bérel, oda is halmozza szeméthegyeit, persze szigorú és aprólékos rendszerezéssel.
Meglepő szokásai ellenére igen előkelő, mondhatni sznob társaságba jár a La Grotta nevezetű étterembe, ahol a régi barátoknak törzsasztaluk van, minden héten összegyűlnek beszélgetni, vacsorázni. Gregor Voss professzor Tähweigék régi barátja, barátnője Dora Jägh, aki regényt akar írni, méghozzá Tähweigről, Uta Jobbit, a szociálpedagógus, Kajahn az anglista, Brigitte a német szakos hallgató, Kyra, a művésznő, és Roßartz a galériás a társaság tagjai. Meg persze Tähweig, aki kirí a sorból késéseivel, ápolatlan külsejével, nejlonszatyraival, amikben aznapi szemeteit hurcolássza.
Az értelmiségiek rendszeres témája Alfred, akinek életstílusán és felfogásán mindenáron változtatni akarnak, kigyógyítani a betegségéből, kikaparni a szemétből, és amint lehetőségük adódik, fenekestől felforgatják Alfred életét... De vajon jót tesznek-e jószándékukkal, volt-e joguk mindehhez, és boldoggá tehetik-e azt aki úgy volt boldog, ahogy eddig élt?
A nevek játékára csak a 70. oldal környékén figyeltem fel, amikor egy Tschatalow-Schierbolt nevezetű egyént említenek... :) Ekkor döbbentem rá, hogy Alfred Tähweig a tévelygő, Dora Jägh a jéghideg rideg nő, Uta Jobbit mindenen jobbítani akar, Kyra Elkapp jól elkapja a pasikat, köztük a rosszarcú Roßartzot, a kaján Kajahn pedig a kis Brigitte Libusch-kába szeret bele. Rudi Muster, Charlotte Bieramperl és Gregor Voss nevére nem jövök rá még most sem (?).
Sosem hallottam még az osztrák írónőről ezelőtt, és erről a könyvről sem tudtam semmit, amikor hirtelen felindulásból megvettem nyáron az Alexandra nagy leárazós akciójában féláron, 1250 Ft-ért. Azt meg főleg nem gondoltam volna, hogy ennyire megéri az árát. Ritkán mondok ilyet, de a teljes árat is bőven megérte volna. :) Új kedvencet avattam.
Tetszett az elbeszélés, valahogy én is beleolvadtam ebbe a furcsa társaságba, akiket bár nem szerettem, mert túlságosan magasröptű beszélgetéseik, művészeti, filozófiai értekezéseik egyáltalán nem érdekelnek, de szerencsére mindez csak érintőleges, nem is ez a lényeg, hiszen témáikról mindig Alfred felé terelődik a szó, és ő az igazi főszereplő. Láthattunk már riportokat szeméttel telizsúfolt, bűzlő lakásokról néhány éve a tévében, és biztosan elszörnyedtünk. Alfred lakását is bemutatja az írónő, elkísérhetjük gyűjtögető útjaira, ahova nemsokára nem is egyedül megy, hanem egy szörnyű külsejű nőszeméllyel, aki mellé szegődik és segít cipelni a cuccait igen magas órabérért. Betekintünk Alfred gyermekkori, családi hátterébe, egyetemi éveiből is vannak pillanatképek, és aztán újra és újra visszatérünk a hetente összegyűlő törzsasztalhoz.
Kerettörténetet ad az egészhez, hogy Dora Jägh Alfredről akar regényt írni, a könyv amit olvasunk, tulajdonképpen a végterméke a kerettörténetnek. Távolról, szinte érdektelenül, csak írása tárgyaként szemléli az alanyt, és sokáig vívódik, mi legyen a befejezés, amit végül az élet csavaros módon teremt meg.
Ahogy korábban írtam, (kis spoiler) a társaság kihasználja az alkalmat és felforgatja Alfred életét, amikor az kórházba kerül egy patkányharapás okozta vérmérgezés miatt. Amíg ő lábadozik, módszeresen kidobálják a sok szemetét, a lakását kitakarítják, rendbe teszik, újra lakhatóvá alakítják... Alfred kikel magából amikor megtudja, hogy a magántulajdonát, a gyűjteményét csak így kidobták...
(kis spoiler vége!)
Groteszk, abszurd. Komoly, de nem megterhelő, nem komolykodó társadalomkritika, normák, határok feszegetése, a boldogság egyedi, egyéni mivolta. Olvastatta magát. Érdekelt Alfred sorsa, a "barátok" szándéka, a végeredmény, a végkifejlet. Szerettem a karaktert, bármilyen beteg is volt, valahol vele is együtt tudtam érezni, miközben megértettem, és támogattam a tár
saság jószándékát is. Megmozgatott ez a könyv, pont azért mert sokféleképp lehet nézni, és nem kell állást foglalni, viszont lehet rajta gondolkodni, jó hozzá visszatérni, jót tettek a stílusnak a visszatérő motívumok, ismétlődések is. Annamarie írta hogy: "A szereplők nem túl kidolgozottak, mint ahogy sok esemény is elnagyolt. Mégis, minden gyengesége mellett annyira visz a történet, hogy nem lehet kiszállni belőle." - Én is így voltam ezzel.
A borító is nagyon tetszik. Alfred előszobáját ábrázolja, amit dobozfal zár el a lakás többi részétől, és létrán át lehet bemászni.
Értékelés: 10/10 Nem várt módon kedvencemmé vált az egyedi téma, a szereplők, a hangulatok, a leírások, a végkifejlet miatt is.
Mások véleménye a könyvről: Annamarie, egyember, Anita, jud.
A könyvet az OKK keretein belül olvastuk - elvileg, mert azt hiszem a többiek elnapolták ilyen-olyan okokból. Azért oda is kiteszem a posztot, és ajánlom az olvasást, ha lesz időtök, lehetőségetek, kedvetek. :)
Eredeti cím: Der Sammler
Fordító: Murányi Beatrix
Legvégül a könyvben oly sokat emlegetett Max Beckmann festmény:

no komment Kategóriák: A_gyűjtő

Két szerencséje van ennek a könyvnek, az egyik, hogy OKK-s volt, a másik meg, hogy épp előtte hagytam félbe két másikat, így erre aztán már azt mondtam, végigolvasom, ha a fene fenét eszik is… Csuda tudja, valahogy ezek az írországi szegénységről szóló könyvek nem tudnak hozzám közel kerülni. Szegény írek. Márpedig Roseanne-nak, akinek az eltitkolt életéről olvashatunk, épp eléggé nyomorúságos gyerekkora volt. És aztán, az egész élete sem volt egy fáklyásmenet.
Mindez lassan bontakozik ki, a – nagyon idős – Roseanne egy elmegyógyintézetben megírja élete történetét, közben az orvosa, Grene doktor szintén Roseanne élete után kezd kutatni, tehát két szálon futó, lassan összeálló cselekménnyel van dolgunk. MC, aki szintén olvasta, szappanoperához hasonlította, igen, van ebben igazság, habár én nem feltétlenül azt tartom a legszappanoperásabbnak, mint ő, hanem azt a bizonyos tengerparti jelenetet. Háát… azért itt igencsak szabadjára eresztette Barry a fantáziáját, és ez nem vált a regény javára. Már olyan értelemben sem, hogy ettől valahogy az egész sztorit nem éreztem eléggé hitelesnek.
Mindenesetre amikor az első részeken (nagyjából a gyerekkoron) túljutottam, jobban tetszett már lett az egész. A két elbeszélői szál kifejezetten érdekes volt. Az egész történet valahogy mégis kicsivel valószínűtlenebb, mint amit még igazán szeretni tudnék.
no komment Kategóriák: Egy_eltitkolt_élet

"Sírva fakadtam, nem úgy mint egy gyerek, hanem úgy, mint egy vénséges vén asszony, amilyen most vagyok, lassan csordogáló, parányi könnyeket hullattam, amelyekt senki sem lát, és senki sem töröl le."
Kellene szeretnem, legalábbis a könyves bloggerek szerint. Nem megy! Magát a könyvet nem szerettem, Rosaannet igen, a dokit nem és nem szeretem Írországot , hideg és viharos mint a történelme és nem szeretem a makacs ír embereket sem, legalábbis Sebastián Barry által megalkotott figurákat, akik a konok szokások, hiedelmek, vallási törvények szerint próbálnak élni, de másokat nem hagynak élni. Egész őszintén van aki normális ebben a történetben? Először Tomra tippeltem, de aztán rájöttem nagyobb őrült ő mint az elmeintézetbe zárt betegek. többsége.
Na ettől még mást elvarázsolhatott ez a könyv, nem kell tőle félni senkinek, sőt valamilyen szinten falhoz is vág, nyomaszt, nem enged és azt mondod ezt nem hiszem el, ezek tényleg nem látják a fától az erdőt ?

A történet helyszíne a Roscommoni Területi Elmekórház , ahol Rosaanne McNulty tengeti napjait közel a 100.ik évéhez,több mint hatvan éve. A korházat hamarosan bezárják lakóinak új otthont kell keresni. A mentálisan sérült embereknek Dr.Grenének kell tolmácsolni e hírt. Dr. Grene Rosaanne kezelő orvosa, aki szoros kapcsoaltban áll az idős hölggyel és megszokott helyéről csak az utolsó pillanatban kívánja elmozdítani.
A történet tulajdonképpen egy visszaemlékezés , ami két szálon fut. Egyrészt megismerjük Rosaanne szőrnyű életét, gyermekének elvesztését, kedves apósának hathatós segítségét, aki miatt vagy általa ebbe az intézménybe került. Itt írja le titokban az életét , utolsó erejét is felhasználva. Gondoljunk bele milyen élete lehet egy kislánynak akinek apja először temetőőr, majd patkányfogó, akinek az életét végígkíséri egy konok, bigott pap Gount atya, majd felnőve férje családja taszítja el magától és fosztja meg később a házasságától is. Milyen férj az aki nem áll ki szeretett felesége mellett...és még sorolhatnám.
A másik szál Dr. Grene emlékezései, jegyzetei ami segít túlélni a mindennapok fájdalmait, elvesztett felesége feletti gyászát, magányát, félelmeit. Két ember évtizedeken keresztül éli életét egymás mellett, és nem tudnak egymásról semmit.
A történet felénél tudtam mi lesz a végkifejlet, csak azt nem értettem, hogy az érintett szereplő miért nem tudja. Ettől kezdve nem mesélek.... a könyv magáért beszél. Kár, hogy nem tudtam megszeretni.
3 komment Kategóriák: Egy_eltitkolt_élet

Van elég gondja az embernek a mindennapi életével is. A jövő csak egy napnyugta; a múlt olyan dolog , amit magunk mögött kell hagyni. És ha nem akar mögöttünk maradni , akkor nincs mese, el kell tiporni. Akár rabszolga vagy, akár szabad, minden egyes nap egy újabb próbatétel.
A hivatalos fülszöveg : Büszke és önálló gondolkodású asszony Sethe, a szökött rabszolga, az anyaság megtestesítője – neve a bibliai ősatyára, Sétre utal –, akinek csak negyedik gyermeke születése után jut osztályrészül egy csöppnyi boldogság, összesen huszonnyolc nap. Számára a jövő értelme abban áll, hogy féken tartsa a múltat, miközben iszonyatos erőfeszítéssel igyekszik megmenteni gyermekeit a fizikai és érzelmi megpróbáltatásoktól… Megtörtént esemény, egy hatalmas vihart kavaró gyilkosság lobbantotta lángra a Nobel-díjas amerikai írónő képzeletét. Műve egyrészt történelmi regény sokszereplős sorsábrázolással, másrészt lélegzetelállítóan igaz kísértethistória – mert az igazság teljes feltárása során egymás mellé kell kerülnie a fantáziának, a valóságnak és a lehetségesnek. Toni Morrison remekművében ott van az Exodus robaja és az altatódal idilli csendje.
Ez az a könyv amit olvasás után újra kézbe vettem volna és kezdtem volna előlről...nem mert tipikusan kedvenc olvasmány lett, hanem mert Toni Morrison olyan emberien, megindítóan ír az amerikai rabszolgák életéről, egy szökött rabszolga, egy anya szenvedéseiről, hogy gondolataim még napokig ekörül az írás körül forogtak.
Nagyon jó, hogy van ez az OKK nekünk, mert bár várólistás könyv volt, de így hamarabb beszereztem olvasásra.
Mint említettem a történet nem hagyott nyugodni és ha ma rágondolok tulajdonképpen még ma sem hagy, befészkelte magát a gondolataimba és időnként előtör. Nem volt könnyű olvasmány, nem az a fajta pergős történet, de azt gondolom oldalról - oldalra haladva mindig új és új kincsek kerültek elő Morrison tollából.
Lehet-e szeretből ölni ?
Ismét a történelem egy sötét részlete jelenik meg előttünk a könyv lapjain.
A fekete rabszolgák szabdság felé vezető útja is rögökkel terhes, mint az emberiség annyi más sötét korszakában, az emberöltőkig tartó elnyomás eredményeként nem tudnak élni vagy csak nagyon nehezen a megszerzett jogokkal, lehetőségekkel. A félelmeik gyakran erősebbek mint józan ítélőképességük, ez történt Sethével a szökött rabszolganővel is minek eredménye a csecsemő gyilkosság lett . Lehet-e szeretből ölni, van-e bocsánat egy ilyen tettre? Ugye egyből azt mondjuk nincs, na de ez korántsem ilyen egyszerű...nincs jó válasz azt hiszem .
A meggyilkot kislány, Kedves személye engem nem nyert meg, sőt meg merem kockáztatni dühített, jött a lelkiismeret homályából és nem engedte élni az anyját, testvérét Denvert. Belépett egy kibontakozóban lévő család életébe, feszültséget, irigységet, félelmet hozva magával nem hagyva teret maga mellett. Na igen ez volt a dolga, ha jól belegondolunk, de én úgy drukkoltam Sethének, hogy végre neki is legyen egy kicsit is jobb élete, de ezt a könyvet nem én írtam, hanem Morisson és nagyon-nagyon jól csinálta.
Nem véletlenül kapott Irodalmi Nobel-díjat 1993-ban .
no komment Kategóriák: A _Kedves
Toni Morrisontól én már régen olvastam két regényt is, egyet magyarul (Dzsessz) egyet pedig angolul (Sula). De mára csak annyi maradt meg, hogy nagyon összetett könyvek voltak, lírai nyelvezettel, XX. századi feketék életéről szóltak és az írónő szabadon használta az idősíkokat bennük. Úgyhogy jelentkeztem az OKK keretein belül A kedvesre is. Mert szükségem volt valami kurrens emlékre Morrisontól, ráadásul egyik legjobb regényének tartják ezt a könyvet, plusz még olyan korról szól, ami amúgy is érdekel engem. S amint az várható is volt, a rabszolgatartásról és annak következményeiről egy fekete nő egészen másképp ír mint a fehérek.
Az amerikai polgárháború már lassan két évtizede befejeződött, amikor 1873-ban Paul D. egykori rabszolga megtalálja Sethét, a nőt akivel annak idején egy Édes Otthon névre hallgató farmon együtt dolgozott. Annyit tudott róla, hogy míg neki nem sikerült megszöknie, addig Sethe terhesen három gyermekét eljuttatta a szabad földre, s most lányával, Denverrel él egy szellem járta házban Cincinnati mellett. A szellemet nem számítva igazából magányosan, a város lakói messzire kerülik háza táját. Paul D. előbb-utóbb megtudja, hogy alakulhatott úgy a nő élete, hogy miután hiába várt a férjére, mégis elszökött a gyerekei után és menekülés közben megszületett legkisebb lánya, majd elérkezett anyósa házába, ahol szeretettel fogadták. Ám 28 napnyi boldogság és szabadság után Sethe olyan döntést hozott és olyat tett, amit sose bocsátottak meg neki. A férfi szeretne letelepedni és a nő hajlana is rá, hogy újból osztozzon valakivel az életén de közéjük állnak a 18 éve történtek és megjelenik Kedves is, egy különös lány, akiről mindenki mást sejt.
Sethe, Paul D. és majd minden fekete aki a környéken él olyan dolgokat tapasztalt délen, amik nagyon megrázóak. Szétszakított családok, állatként kezelt emberek, végletekig kihasznált nők és férfiak, akiknek gazdájuk szerint nincsenek jogaik még érezni se. S hiába voltak a kedves fehérek, akik igazából jól bántak a rabszolgáikkal, mégis csak rabszolgaként tartották őket, eladták-vették az embereiket és a szabadságuk csak jól meghatározott mérföldeken belül volt érvényes. Ezért aztán amikor azok találkoznak azokon a bizonyos határokon túli valósággal, az óhatatlanul is megdöbbenéshez, szenvedéshez és tragédiához vezet. Ezért van az, hogy Sethe bűne igazából környezetében is felemás reakciót vált ki. Azok, akik megjárták a poklok poklát, megértették, hogy miért tette amit tett. Nem csoda, hogy amerikaiak közül sokan a rabszolgaságot tekintik a nemzetükben elkövetett legszörnyűbb bűnnek. Nagyon kemény dolgok vannak ebben a regényben, az írónőtől várhatóan azonban lírai nyelven, néha külső mesélőként mondja el a történetet, de szinte az összes főbb szereplő szemszögét is felveszi és kritikus helyzetekben az ő gondolataikat is megismerhetjük. Toni Morrison itt is időben ide-oda ugrálva adja elő az eseményeket és tudjuk meg mi és hogyan történt, bár még maradtak bennem kérdések.
Először is, nem vagyok benne biztos, hogy kellett az előszó, hogy miért nem utószóként lett berakva a regény keletkezés története, hogy honnan is vette Toni Morrison az alapötletet Sethe alakjához és tettéhez. Mert így bizony már az elejétől tudtam, mi a bűn ami rányomja a bélyeget az életére és úgy éreztem, kicsit elvett ez a leleplezés a történet feszültségéből. Aztán meg talán mert kevésbé vagyok babonás, Kedves alakjára nekem jobban tetszett a földhöz ragadt férfiak magyarázata. Sőt, az a rész is, ahol az ő gondolatai vannak bemutatva szinte szabadvers formájában engem inkább erre emlékeztettek. Arról nehéz lenne beszélgetni, hogy mit tettem volna Sethe helyében, az ember csak reméli, hogy ő nem kerülhet ilyen kilátástalan helyzetbe.
Kemény egy könyv ez, brutális sorsokról amelyek teljesen hétköznapiak voltak annak idején.
Eredeti cím: Beloved
Kiadó: Novella Könyvkiadó
Fordító: M. Nagy Miklós
Megjelenés: 2007 (1987)
Terjedelem: 421 p.
ISBN: 9789639442856

no komment Kategóriák: A _Kedves
"A fák olyan vizsgálódva nézik az embert, ugye? Vagyis olyan, mintha úgy néznék. És a folyó azt mondja: »Miért nézel, miért zavarsz vele?«, és az ember elé rengeteg holnap sorakozik hosszú libasorban, és az első a legnagyobb és a legtisztább közülük, a többiek mind kisebbek és kisebbek, ahogy messze állanak; de mind nagyon vadak és kegyetlenek, és mintha azt mondanák: »Jövök! Óvakodj tőlem! Óvakodj tőlem!«"
Thomas Hardy: Egy tiszta nő
Értékelés: 3 sajtár az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Tess Durbeyfield, a szép, szegény parasztlány apja egy lelkésztől arról értesül, hogy a dicsőséges, lovagi család, a d'Urberville-ek leszármazottja. A hír gyökeres megváltoztatja Tess életét.
Tess története azon könyvek közé tartozik, amelyekre azt szokás mondani: illik elolvasni. Többek között ezért került OKK-ba, tudtam, hogy magamtól talán sose szánnám r
á magam az elolvasására, a játék viszont adott némi ösztönző erőt.
Vannak olyan könyvek, amelyekre azt szokás mondani: illik elolvasni. De ez nem ad garanciát arra, hogy minden ember elalál a gyönyörűségtől olvasás közben.
A molyon látható vélemények alapján két táborba lehet osztani az embereket: azokra, akiknek nagyon tetszett, és akiknek nem. Én sajnos az utóbbi csoportba kerültem.
Természetesen nemcsak azért olvastam el, mert általában az alapműveltséghez sorolják, nagyon érdekelt Tess kálváriája, de minden igyekezetem ellenére nem tudtam megszeretni a történetet. A legfőbb bajom a szereplőkkel volt. Iszonyúan idegesítettek Tess együgyű szülei, a d'Urberville piperkőc pojáca, a fantasztikus Angel Clare-t meg legszívesebben felpofoztam volna. Ilyen nyámnyila, önző majomért tényleg megérte?!

Szegény, drága Tess. Egyedül őt nem utáltam a kompániából, de a vége felé szívesen megráztam volna a vállánál fogva. Paraszti származása ellenére intelligens, értelmes lány, felfoghatatlan nagy hűséggel a szívében. Az előző postban már említettem, mennyire feldühít a nők kiszolgáltatottságával való visszaélés, ez itt jócskán tetéződik.
Nagyon megülte a kedvemet a történet, 500 oldalnyi szenvedés és nyomor mellett fejest ugrottam az Istenek kertjébe, és biztos, hogy ezután még egy-két gyengéd olvasmány
kerül sorra, mert ezt nem lehet eléggé kiheverni. Amennyire ismerem magamat, később visszaemlékezve szép élményként idéződik fel az Egy tiszta nő, de néhány órával a befejezése után minél inkább ki akarom űzni a tudatomból. Ha nincs az OKK, valószínűleg nem fejezem be.
Eredeti cím: Tess of the D'Urbervilles
Kiadó: Ulpius-ház, 2007 [saját példány]
Fordította: Szabó Lőrinc, 1952
Ár: 3500 Ft [500-ért sok helyen meg lehet találni]
no komment Kategóriák: Egy_tiszta_nő
"– Feneke
den a tojáshéj…
Rózsa látványosan tapogatta meg letagadhatatlanul formás hátsóját.
– Szerintem sima, fehér, feszes bőr van rajta… de amíg ennyire feszes, tisztelhetjük tojáshéjnak is."
Ez a fenti volt a kedvenc részem, mert ez legalább vidám volt és könnyed. A könyv többi része inkább tömör, zsúfolt, nehéz és kemény.
A Megtartó szerelem Solymár Vera története, aki gyermekkorában tanyán nevelkedett. Édesapját hirtelen szívroham viszi el, és innentől felborul a megszokott, széthullik a család. Az édesanyával nincs érdemi érzelmi kapcsolat, az csak a báttyal, Ferkóval van elfoglalva, hogy kinevelje orvosnak. Vera sorsáról is ő dönt, ápolónő kell hogy legyen, elküldik iskolába, és arra az időre keresztanyjánál, a bolondos Terkánál lakik. Ferkó és Anya közben elköltöznek Pécsre, végeláthatatlan építkezésbe fognak, hármoszobás ház, kert, üvegezett veranda. De Verának lesz-e még helye itt? És nem csak a szobák száma miatt... Közben megismerkedik Szeredás Pistával, aki keresztanyja új férjének a fia, és elkezd dolgozni a kórház tüdőosztályán.
Az első oldalak nagyon Fehér Klárásak voltak, úgy éreztem. Aztán egyre tömörebb lett az egész, egyre lassabban lehetett olvasni, és mindenen kénytelen volt az ember elgondolkodni, hiába retro az egész ahogy cseri írta, sok része ma is aktuális.
Vera élettörténetével, beérésével, felnőtté válásával végigmegyünk egy rakás mindenkinek ismerős problémán: halál, szeretethiány, meg nem értettség, tehetetlenség, munkahelyi hierarchia, szorongás, bizonytalanságok, elvárásoknak megfelelés. Egyszóval az egésznek sikerült olyan kiba kifejezetten nyomasztónak lenni, hogy hiába hívott magához, és akartam olvasni és befejezni, kis adagokban tudtam csak elviselni, mert az ember nem akar egy a sajátjáéhoz hasonlító, de mégis ha lehet még nyomasztóbb valóságot olvasni a szabadidejében.
Verát szerettem is, meg nem is. Sok volt a bizonytalankodása, viszont néha ki tudott állni magáért. De nem lehet mindent a szemére vetni, mert nem volt jó a gyerekkora, és az anyja is egy életre elintézte. Az Anya nagyon nem volt szimpatikus... Ferkó önző és öntelt. Keresztanyát bírtam az elején, de megfakult. Rózsa talpraesettsége, vidámsága, gondolkodása üdítő volt a többiek között, talán ő volt a kedvencem.
"Szeretetért küzdeni? Az vagy árad, vagy se…"
Érdekes volt a paraszti létből követni ezt az átívelést a modernebb világba, a 70-es, 80-as évekbe. Hogy változtak az életkörülmények, a gondolkodás.
A cím úgy ahogy van, el van fuserálva sajnos. Ez alapján nem is egy ilyen könyvre számítottam. Szerelem egy csepp sincs itt. Valami kis első románc van, szinte érzelemmentes, felötlik az is ugye hogy anyagi érdekek, kényelem miatt... És aztán sutty, egy rossz szájízzel vett lánykérés, ami sehogyse jó így, és lezáratlan is. Bár tudjuk hogy mit fog tenni Vera, szerintem nekünk is keserű maradt a szánk emiatt.
"Miért fáj jobban az elveszített feltámaszthatatlan vagy sosem volt szeretet hiánya, mint amilyen örömöt nyújt a jelenlévő, a jelen időben melengető?"
A kórházi résztől, amikor Vera munkába áll, jobban tetszett a könyv, volt valami állandó keret, állandó hely, könnyebben olvastatta magát, szerettem az ottani szereplőket, a nővérkéket, ápolókat, és ahogy az egészségügyről meg a hierarchiáról írt. A korlátolt Korláth Dániel alakját is bámulatosan írta le, és elcsípte azt a megfoghatatlan dolgot is ami miatt félték. Viszont jó nyomasztó volt ez is, a tüdőosztály, a sok beteg, az igazságtalanságok, hazugságok, önérdekek érvényesülése, és a kemény társadalomkritika.
Egy kicsit sajnos úgy éreztem, mintha kötelezőt olvasnék, bár én magam választottam ezt a könyvet is az OKK keretein belül. De jó nagy falat volt, hosszú, és súlyos. A legrosszabb, hogy fájdítja az ember szívét ez a nagyon magyar, nagyon cirkalmasan szépen írt, de nehéz, úgyhogy sürgősen kell valami könnyed és vidám.
A többiek bejegyzése: Annamarie, cseri, miestas, minden az OKK oldalon.
Értékelés: 10/6,5 Nem tudok végül többet adni. Az elején még 9 pont körül mozgott, majd 7,5 lett, de egészében valami többet kellett volna hogy adjon, egy jó lezárást, vagy egy címhez illő történetet. Ez inkább megtartó munka volt, mint megtartó szerelem. Ez a könyv egy ibrik keserű gyógyszer, amiről a végére se tudod, hogy érdemes volt-e lenyelni, és hatni fog-e.
no komment Kategóriák: Megtartó_szerelem
Thomas Hardy: Egy tiszta nő [Tess of the d'Urbervilles]
Elég régóta folyik egy Online Könyvklub nevű játék a könyves blogokon, amit én eddig csak messziről (de élvezettel) figyeltem, ezúttal azonban a könyvklub által olvasásra feldobott könyvek között több olyat is találtam, amely régóta szerepel a várólistámon, így gondoltam egy nagyot, és magam is feliratkoztam az adott könyvekre. És rögtön pontosítanom kell, mert az Egy tiszta nő igazából nem szerepelt a várólistámon, csak éppen egyetemista korom óta nyomasztó hiány az angolos műveltségemben. Másképpen fogalmazva: unom már azokat a kérdéseket, hogy ugyan hogyan lehetett elvégezni az angol szakot a XIX. századi nagy regények beható ismerete nélkül. Az én válaszom az, hogy simán, egyszerűen ügyesen kell tárgyakat felvenni; de most beadtam a derekamat, és elolvastam az Egy tiszta nőt.
Azt hittem, hogy így jó pár évvel az egyetem után, érettebben, több élettapasztalattal a hátam mögött felkiáltok majd, hogy hiszen ez jó, és mekkorát tévedtem, hogy kerültem, mint a tüzet! De sajnos nem így történt. Az igazság az, hogy szenvedve olvastam végig ezt a regényt, megvan benne ugyanis minden, ami miatt nem szeretem a XIX. századi regényeket. Már eleve taszít a rémesen csöpögősen szirupos nyelvezet. Tudom, sokan elalélnak Hardy szövegének, illetve Szabó Lőrinc fordításának szépségétől, de én már pár oldal után megcsömörlöttem a cirádás mondatoktól és a szóvirágoktól.
A történet pedig... Tess – aki a regény elején még csak nem csúnya, de nem is ragyogó szépség, a regény végére viszont már gyönyörű nő – egyszerű parasztlány valahol az angliai Sussexben. Léhűtő és ostoba szülei egy nap megtudják, hogy a családfő egy nemesi család leszármazottjai, és ezzel máris igazolva látják munkakerülő életmódjukat, hiszen egy d'Urberville csak nem keresheti pénzét kétkezi munkával. Nem részletezem az eseményeket, elég annyi, hogy Tess lehetetlen helyzetbe kerül: szülei elküldik mint egyetlen vagyontárgyukat, hogy valamiképpen nyerje meg magának a távoli (ál)rokont, és hozza egyenesbe a család életét. Tess természetesen elbukik, nem is lehet ez másképp, és a XIX. századi faluban ezzel meg is pecsételődött a sorsa.
Tény, hogy Tess szenvedéseit olvasva gyakran kicsordultak a könnyeim, de ennek nincs nagy jelentősége, én még a Csipkerózsikán is képes vagyok bőgni. Ennél azonban sokkal gyakrabban fordult elő, hogy sóhajtoztam, amikor az emberi butaság és tudatlanság megnyilvánulásairól olvastam. Mérhetetlenül idegesítettek a szereplők: Tess szülei visszataszítóak, Angel Clare egy ábrándos széplélek, akit nők közelébe sem lenne szabad engedni, Alec pedig persze maga a megtestesült gonosz. Tess az egyetlen olyan figura, aki nem valamiféle szélsőséges ideált képvisel, ezzel az egyetem olyan alak is, akivel azonosulni lehet.
Nem tudtam ezt a regényt szerelmes történetnek olvasni, sokkal inkább látom a XIX. század végi vidéki élet sötét ábrázolásának, afféle pesszimista tablónak a kor parasztságáról. Nem tudtam szépségében élvezni, mert ahol szép lehetett volna – például nyelvezetében –, ott túl sok volt nekem, ahol felemelő lehetett volna – a tragikus női sors ábrázolásában –, ott (számomra, XXI. századi nőnek) hiteltelen. Őszintén szólva ez a regény semmi olyan olvasmányélményt nem adott számomra, ami miatt olvasni szoktam: nem okozott katarzist, nem gondolkodtatott el hosszasan a szereplők által megjelenített viszonyokon és nem volt élvezetes falni a mondatokat sem. Azt hiszem, a XIX. századi angol irodalom továbbra is szörnyen távol áll tőlem, nem is fogom erőltetni, inkább legyen egy ilyen méretes lyuk a műveltségemben, megfér az a többi hiányosság mellett.
Európa Könyvkiadó, Budapest 1974 [1891], fordította: Szabó Lőrinc
1 komment Kategóriák: Egy_tiszta_nő
Ez a könyv afféle nevelődési regény, a főszereplő Solymár Vera életét kísérhetjük végig gyerekkorától felnőtté válásáig. Vera élete hátránnyal indul: tanyasi lány, jóval fiatalabb a bátyjától, aki a család, főleg az anya kedvence. Az apa halála után a család széthullik, Vera kompromisszumra kényszerül, középiskolás korában a nagynénjéhez kerül.
Ami a felnőtté válást illeti… végig azt vártam, hogy fog Vera sorsa megoldódni, hol is lesz az a bizonyos megtartó szerelem. Egy idő után már gyanús volt, hogy sehol. Bár ha úgy veszem, talán törvényszerű Vera személyiségtorzulása; az apját hamar elveszti, az anyja nem szereti, nyíltan ki akarja semmizni, Verának meg erre az a válasza, hogy kizárólag az érdekli, hogyan tudna minél jobb partit csinálni, hogy az a bizonyos háromszobás ház neki is meglegyen. Szerelemről szó sincs. Ezen a ponton kénytelen voltam egyetérteni a nagynénivel, hogy ez azért elképesztő, hogy egy fiatal lány ilyen legyen. Ehhez képest Raffai valahogy úgy csengeti le a regényt, mintha minden megoldódna, holott semmi nem fog megoldódni, és amire Vera készül abból óriási bajok fognak származni.
A regény másik vonulata a társadalomkritika – Vera ápolónő, a bátyja orvos, így hát elsősorban persze az egészségügy területéről. Amit persze rettenetesen érdekes volt olvasni, mert hiába harmincéves ez a regény és volt közben egy rendszerváltás, az egészségügyet, legalábbis bizonyos ágazatait még mindig a korrupció tartja fenn. Azt hiszem, Raffai felett már egy kicsit eljárt az idő, igazából ahogy ír, az ma már nem igazán versenyképes, amit ír, az már egy kissé poros. Ugyanakkor viszont színtiszta retró. Az most őrületesen divat, szóval ha valaki nyolcvanas évekbeli hangulatra vágyik, akkor Raffairól első kézből kaphatja meg.
A történet a 70-es években játszódik, főszereplője Solymár Vera.
Vera életén keresztül mutatja be az írónő az akkori társadalmi viszonyokat, a falu és a város közötti kapcsolatokat, az egészségügy belső viszályait, a hatalmi harcokat, az egészségügyi dolgozók sokszor megalázott, megalkuvásra kényszerített életét.

A regényben a társadalmi kritika mellett egy felnövekvő genráció útkeresését is végigkísérhetjük Vera és testvére életén kersztül.
Vera édesapját nagyon fiatalon elveszíti , halála után anyja és nagyanyja neveli, majd a közézépiskolai éveitől a szeretett keresztanya. Míg az elsőszülött fiúból ígéretes orvos válik, aki Pécsen telepedik le anyjával együtt, itt próbálnak meg egzisztenciát és gyökeret ereszteni, addig Vera "csak " az ápolónői szakmáig jut el, mást nem enged meg a családi költségvetés, hiszen ők árvagyerek, két gyerek kiiskoláztatására már nincs pénz. Az anyjának mintha nem kellene ez a vakarcs kislány ezért a keresztanyja gondjaira bízza. Vera a szeretett kersztanya mellett nő fel, aki erején felül egyedül özvegyen is támogatja a szegény kislányt. Vera végül is megtalálja helyét a felnőttek világában, bár sok-sok kérdés és kétely merül fel benne az addig vezető úton, de a megtartó szerelem segíti ebben, és a párválasztásban is.
Nagyon teszett ahogy Raffai a szereplők jellemrajzát megalkotta, különösen a szívemhez nőtt a keresztanya alakja a sziporkázó, mindig derűs, békítő, szerető mondatait öröm volt olvasni. Vera anyját a kemény, szikár, szívtelennek tűnő szépasszonyt időnként meg tudtam volna fojtani a gyerkével szemben tanusított ridegsége miatt, de végül is mindenki elnyeri az életben a maga büntetését, végig gondolva a történteket ő is is elnyerte.
Én ettől a könyvtől sokkal, de sokkal többet vártam! Mondom ezt három Raffai könyv után, és tényleg nem negatív kritikaként, de ennél tud Raffai ütősebbet. Az egyszál magam című regénye például ennél sokkal többet adott nekem.
4 komment Kategóriák: Megtartó_szerelem
Raffai Sarolta nevét még sohasem hallottam ezelőtt, így ismét az OKK-nak tartozom köszönettel, hogy felhívta figyelmemet az írónőre, és konkrétan erre a könyvre.
Solymár Veronika körülbelül a hatvanas évek elején születhetett egy kis tanyán, ahol, saját bevallása szerint is a paradicsomi létben érezhette magát. Egészen addig, míg egy nap apja váratlanul meghal. A csonka család igyekszik folytatni az életet a szokott módon, bár Veronika bátyja, Ferkó anyjuk parancsára visszatér az orvosi egyetemre, s a középiskolás korra cseperedett Veronika jövőjét is el kell igazítani. Így kerül Veronika a közeli városba egészségügyi szakközépiskolába, s lakni anyja testvéréhez, a bolondos Terkához. A fiatal leány hiába vágyik mindig az édesanya szeretetére, ő csak fia iránti ragaszkodását képes kifejezni. Aztán az évek múltával a tanyát is eladják, Ferkót is orvossá avatják, Veronika is leérettségizik, de az anyai szeretet után esengő lány, még mindig nem kapja meg az élettől azt, amit vár. Nehézkes küzdelmek árán, buktatókon átgázolva, lassan érik bele főhősünk a felnőttek világába.
A történet egyrészt bemutatja azt a korszakot, ami a hatvanas évek puritán világából átível a nyolcvanas évek kicsit színesebbnek tűnő időszakába. Másrészt láthatjuk a tanyavilágból, a gazdálkodók világából kinőtt értelmiségi generáció talpra állását. S ezek a változások egy fiatal leány felnövekedésével párhuzamban elevenednek meg. Nagyon érdekesen, finoman vannak ezek a rétegek egymáshoz lapulva, és a legérdekesebb ebben, hogy a változásokat Veronika érzelemvilágának kibontakozása közepette láthatjuk. Mondanám, hogy társadalmi változásokat érintő regényről van szó, de úgy érzem, hogy sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a könyvben például, az a fiatalokban forrongó igazságérzet, a társadalmi egyenlőséget követelő dac, ami Veronikát és barátait abban erősíti, hogy szembe forduljanak Korlát Dániellel.
A teljesen egyenes vonalú, nyugodt történet beengedi az olvasót egy olyan világba, amiből inkább menekülne, egy tüdőbeteg osztály lassú, nyomasztó légkörébe. Az írónő rendkívül érzékenyen mutatja be ennek az osztálynak minden nyűgét-baját, és nem csak a betegek, hanem az ápolók szemszögéből is. Egyszerre érdekes, de fullasztó is ez a világ. Én személy szerint Veronikával együtt süllyedtem bele ebbe a sivár világba. Hiába nyerte el a fiatal ápolónő Szeredás Pista szerelmét, ez a szerelem is minden volt, csak az nem, amire én vágynék. ezért sem tetszett nekem a könyv címe. "Megtartó szerelem" Megtartónak, megtartó, csak épp nem szerelem.
Persze nem minden olyan komor, mint azt gondolnánk. Hiszen ott van Veronika barátnője, a merész és gyönyörű Rózsa, aki tűzpiros színt hoz a kórház szürkeségébe. Vagy Terka, akinek szíve jósággal, arca mosollyal van mindig tele. Érzékeny és jól megkomponált regény ez, sokszor magára találhat az olvasó is az útjára indult lány történetében. Minden, eddig felsorolt kategórián túl, úgy gondolom, hogy a regény az anya-lánya kapcsolatokat bemutató sorba illik. Veronika szenved az anyai szeretetlenségtől, majd felnő a feladathoz, saját lábára áll, és emelt fővel, igazi Vargacz tartással néz a jövő felé.
Az események bizonyos szempontból a mai napig aktuálisak, és, hogy mennyire tipikus lehetett a maga idejében is, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az elején leírt figyelmeztetés, "a szereplők személyek és események az írói képzelet szülöttei"
Egyetlen dolog hagyott bennem egy kis "nem tetszést" , a vége. Én mindig várom a könyvek végén azt a megnyugvást, ami nem feltétlenül pozitív dolog, de mégis helyre teszi a dolgokat, mondjuk úgy, igazságot szolgáltat. Terka jóslatait szerettem volna megvalósulni látni. Illetve ezzel összefüggésben, nem tetszett a végén Veronika hosszú mélázása, és beletörődő magatartása. Ennek ellenére nagyon tetszett a könyv, maga Raffai szépséges írói stílusa.

Raffai Sarolta
Hozot pontszám: 4/5
Magvető Kiadó, Budapest 1987
Ár: csak antikváriumban beszerezhető, én 450 forintért vettem
no komment Kategóriák: Megtartó_szerelem
"Celie, mondd meg nekem igaz lelkedre, találkoztál valaha Istennel a templomban? Mer én soha. Én ott csak egy csomó emberrel találkoztam, akik mind abba reménykedtek, hogy maj megmutatkozik. Ha én valaha is Istennel találkoztam a templomba az azért volt, mer én vittem oda magammal. És szerintem a többiek is így vannak vele. Azért mennek a templomba, hogy Istenen osztozkoggyanak, nem pedig azér hogy megtalájják."
Csak-csak hozzájutottam egy szakadozott könyvtári példányhoz, hogy az OKK-s körben én is részt tudjak venni. Érdekelt ez a könyv már egy ideje. Tudtam azt is, filmet is készített belőle Spielberg, Whoopi Goldberg főszereplésével, Bíborszín címmel, de ha jól emlékszem sosem láttam, vagy annyira régen, hogy nem emlékszem rá.
Vakon vágtam neki a könyvnek, direkt nem is olvastam utána igazán, így meghökkentem már az első oldalaktól, amiket a könyvtárból kijövet, már a buszmegállóban elkezdtem olvasni.
A könyv egy levélregény. De ennél sokkal-sokkal több. XX. század, Dél, feketék, elnyomás, igazságtalanság, szűkölködés. Tulajdonképpen minden, amiről nem is szeretek olvasni.
Celie életét a Jóistenhez címzett leveleiből ismerhetjük meg 14 éves korától, majd később húgával, Nettie-vel "váltott" levelek is következnek. Celie-vel apja erőszakoskodik, közös gyermekeiket eladja, majd a lányt is eladja-hozzáadja egy névtelen Mr...-hez, aki a könyvben is mindig kipontozva szerepel, hogy nevelje annak gyerekeit, vezesse a háztartást. Szép lassan megtelnek a lapok egyre több és több érdekes szereplővel: Harpo-val a Mr... fiával, annak feleségeivel, Shug Avery-vel, aki híres énekesnő, Celie húgával, és annak ismerőseivel a távoli Afrikában, ahol az olinkák földjén misszionáriusként él.
Eleinte nagyon nem akartam szeretni ezt a sok csúnya, rossz helyesírással lekörmölt, rossz hangulatú irományt, és nem is gondoltam, hogy bárhova is kilyukad a történet, azt pedig végképp nem, hogy még szeretni is fogom.
Nettie leveleit nagyon élveztem olvasni, valahogy úgy voltam vele, végre elkanyarodtunk valami más kultúrába, más helyre, és nem kell Celie-ék gondját-baját olvasnom, hanem Afrika, levéltető és olinkák, egy kis egzotikum. Később persze rájöttem, hogy Celie is bekéretőzött a szívembe, észrevétlenül.
Mindkét lány küzdő alkat, bár másként, és jó érzés volt látni a hitüket, kita
rtásukat.
"Aszt gondolom, azér vagyunk itt, hogy tűnődjünk. Hogy tűnődjünk. Hogy kérdezzünk És hogy miközbe tűnődünk a nagy dolgokról és kérdezősködünk a nagy dolgokról, tanulunk a kicsinyekről, amúgy átabotában. De soha se tucc meg többet a nagy dolgokról mint amennyivel kiindultál. Minél többet tűnődök, annál jobban szeretek…"
Hogy Alice Walker hogy tudott ennyi mindent belezsúfolni egy ilyen egyszerűen szóló és egyszerűnek tűnő regénybe, rejtély. De leckét kapunk az egész életről, és minden emberi kapcsolatról, ahogy a két testvér életútját végigkövetjük időskorukig. Barátság, szerelmek, diszkrimináció, hit, boldogulás, megbocsátás, megbékélés... Ezek mind mélyen benne vannak a történetben, és a szokatlan tálalás ellenére semmi sem felszínes, semmi sem együgyű, ahogy persze Celie sem az, és nem is volt soha, legyenek bármilyen egyszerűek is a levelei, vagy kezdetben a gondolatai.
Értékelés: 10/9 Mély mondanivaló kedves, leveles köntösben, ami olvastatja és szeretteti magát.
"Csakhogy azért nem olyan könnyü az Isten nélkül meglenni. Még ha tudom hogy nincs, akkor is nyomasztó nélküle."
Inspirational rövid ajánló: ITT.
Lobo bejegyzése
Norin bejegyzése


no komment Kategóriák: Kedves_Jóisten
Egy könyv az elnyomásról.
Egy történet a nőkről.
Egy élet levelei, egy fekete nőtől Istenhez az egyetlen személyhez, akihez fordulat, aki meghallgatja.
Mondatok tele fájdalommal, gonoszsággal, kegyetlenséggel, de a sorok között mindig ott a remény.
Egy nő, aki képes volt nadrágot hordani.
Ennyi mindent jelent a számomra Alice Walker Pulitzer-díjas regénye, a Kedves Jóisten, a könyv,a mi az első oldaltól kezdve sokkolt, és még a köszönetnyilvánításnál is megborzongat.
Tanulok róla, naponta hallok róla a rádióban és a tévében, nekem mégis hihetetlen, hogy volt ilyen, van ilyen, lehet ilyen. A rasszizmusról beszélek, arról, hogyan bántak a fehér ember az afroamerikaiakkal, bennszülöttekkel. És arról is beszélek, hogy bántak a fekete férfiak a nőikkel, hogy ember számba se vették őket, hogy úgy viselkedtek velük, mint a cseléddel, hogy verték őket, csak azért, hogy megmutassák ki az úr a háznál.
Hallani hallottam róla, de ez a világ számomra a 21. században nagyon távoli, mikor minden nap színes bőrűekkel utazom a buszon, és a gettó fenegyerekei vigyorognak rám a tévé képernyőjén, amikor már megnyíltak a kapuk a nők előtt. Az,a miről most olvashattam eddig csak egy rossz rémálom volt, a távoli történelem, de most ennek a fekete, tanulatlan nőnek a leveleit olvasva életre kelt.
Az utószóban olvastam, hogy sokan „szent szövegnek” tartják, nem csodálom. Ez a regény miden lányhoz, nőhöz, asszonyhoz, fiatalhoz, öreghez szól, önbizalmat, bátorságot add, vagy csak egyszerűen elgondolkodtat. A főszereplőt, Celiet, ezt a csupa szív nőt nem lehet nem szeretni. Folyton ott bujkál benne a remény és a lehetőség egy új és jobb életre.
Szerettem olvasni, és ez tipikusan az a könyv, amit ha elkezdesz, csak nagyon nehezen tudod letenni.(Ezt bizonyítja az is, hogy egyik nap bevittem a suliban megmutatni mit olvasok, barátnőm azonnal bele is olvasott, és a nap végén alig tudtam kivenni a kezéből a könyvet, annyira érdekelte, hogy mi fog történni.) De néha mégis muszáj volt behajtani és feldolgozni az eseményeket, gondolkodni egy kicsit.
Nagyon tetszett, nem fogom egy hamar elfelejteni, és szeretnék még majd olvasni az írónőtől, ha máshogy nem akkor angolul. (De erre még egy kicsit várnom kell)
A regényből Steven Spielberg készített filmet Whoppi Goldberg főszereplésével. Már fel is írtam apának, hogy szerezze meg, alig várom, hogy megnézzem állítólag az is jól sikerült.

Végezetül még, annyit hadd mondjak el, hogy ennek a könyvnek nem a könyvtár raktárában lenne a helye. Tessék szépen rendbe hozni, és felvinni a kiválasztó tér polcaira! Köszönöm.
no komment Kategóriák: Kedves_Jóisten
Az első OKKs könyv amivel időre elkészültem (oké eddig csak 3 körben voltam benne), elolvastam határidőre és még postot is írtam ahogy azt kell. Megint egy olyan regényt választottam, amivel már évek (lassan évtizedek) óta szemezek és mégis valahogy nem olvastam el. Holott pont arról a vidékről szól, amit szeretek, az amerikai délről és a szokásostól eltérő perspektívából. Hogy mégis miért kerülgettem ennyi ideig, meg nem tudnám mondani. Úgy emlékeztem, a filmet is láttam (ami a regény eredeti címét viselte itthon is: Bíborszín), de valószínűleg tévében és biztos, hogy nem magyarul, mert a regényben haladva beugrottak a képek és az is, hogy voltak dolgok, amiket nem értettem. Pedig Spielberg rendezte, Whoopi Goldberg volt a főszereplő és 11 Oscar jelölésből egyet se vitt haza a banda. Szóval tudtam egy csomó mindent róla és mégis azt hittem, hogy nem annyira nekem való, túl hype-olt regény (mindenféle díjak) és a sokfelé (még a fülszövegben is hangoztatott) "szent szövegek" dolog nekem már sok lenne. Ó mekkorát tévedtem.
Ez a XX. századi amerikai Dél, a feketék világa nem éppen egy könnyű terep. Már a regény indítása is nagyon meghökkentő. Egy alig tizennégy éves lány ír leveleket Istenhez, mert ki máshoz beszélne, ha meg akarja őrizni józan eszét és valamennyire a tudást, amit addig sikerült összeszednie, mert innentől kezdve iskolába nem járhat. Celie szegény, csúnya, halmozottan hátrányos helyzetű, apja szinte eladja Mr...-nak feleségnek, hogy gondozza annak a gyerekeit, tartsa rendbe a házát, szóval általában szolgának, s még ráadásul meg is verik rendszeresen. Ennek ellenére Celie mindvégig megmarad embernek és ahogy egyre idősebb lesz úgy szerez több tapasztalatot és akinek szeme van, az meglátja benne, hogy mennyire különleges. Mint például a híres Shug Avery, akibe Mr... világéletében szerelmes volt különleges barátságot köt Miss Celie-vel, s körülöttük érdekes emberek gyülekeznek, akiknek sorsáról narrátorunk leveleiben mindig beszámol. Aztán hamarosan egy másik hang is megszólal a könyvben, Celie elveszettnek hitt húga is ír arról, hogy vele mi történik. Misszionárius lesz Afrikában, s feketeként egészen másképp látja az ottani embereket, mint azt a fehér térítők beszámolóiból ismernénk. A két nővér sorsa bár különböző, egyikük világot lát, a másik pedig szinte alig mozdul ki megszokott környezetéből mégis teljes életet élnek, Celie is megtapasztalja mi a szerelem és miben tehetséges, szóval végül megbékélnek a saját világukkal.
Különleges világ Celie és környezetéé. Ugyan már nem rabszolgák, de a fehérek szemében ennél nem is többek. Maguk közt is megvan a hierarchia, a szegénység néha elrettentő, ugyanakkor van amiben különlegesek. A látásmódjukban, a családi kapcsolatok és érzelmek kezelésében valahogy egész mások mint a fehérek. Eleinte fura volt, hogy egy iskolázatlan nő leveleit olvassuk, de aztán megszoktam a hangját és az évek telésével természetesen ő is egyre jobb lett és nagyjából megtanult jó is írni:) Amilyen megdöbbentően indult a regény, annyira felemelő és nyugodt lett a végére. Nekem feltétlenül jobban tetszettek az amerikai délen játszódó részek, Celie tolmácsolásában.
Úgyhogy már megint bebizonyosodott, hogy a túldíjazott könyvek nem feltétlenül kerülendők, nem csak magas és számomra érthetetlen irodalom kaphat elismerést, hanem olyan is, ami közel áll az én érdeklődési körömhöz, olvasmányos, elgondolkodtató és szerethető.
Eredeti cím: The Color Purple
Fordító: Dezsényi Katalin
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1987 (1982)
Terjedelem: 256 p.
ISBN: 963074029X

6 komment Kategóriák: Kedves_Jóisten
Alice Munro neve és novellái sorra tünedeznek fel a könyves blogokon. Már egy ideje én is gondolkodtam azon, hogy valamit olvasni kéne tőle, ha már elismert női író aki nőkről, nőknek ír, irodalmi igényességgel, azaz a kritika is elismeri. Úgyhogy kaptam a lehetőségen és jelentkeztem rá az OKK körében és bár kicsit késtem az elolvasással, de azért sikerült majdnem időben végezni a novelláskötettel. Szerda délután vonattal utaztam hazafelé, s a velem szemben ülő hölgy megkérdezte, hogy valami szörnyűséget olvasok? Mert neki a borító azt sugallta. Megnéztem alaposabban, de igazából sejtelmesnek találtam, még ha sötétnek is. Mint Munroe történeteit: sejtelmesek, sötétek, de igazából nem szörnyűségesek.
A kötet nyolc novellát tartalmaz, mindegyikben a nők a főszereplők. Első olvasatra a novellák szinte könnyűnek, mesterkéletlennek tűnnek, hogy aztán utólag jól el lehessen rajtuk gondolkodni. Formailag teljesen meglepőek, mert jóval nagyobbnak, mélyebbnek tűnnek mint amennyire a terjedelmükből számítana az ember.
Igazából értem én, miért mondják Munroe-ra, hogy feminista. Mert ezekben a sztorikban is a modern nő útkeresése van benne. Pont az ő generációja, akik a háború után nőttek fel, akkoriban voltak fiatalok azok, akik egyre inkább kitörtek a társadalmi korlátok közül: dolgoztak, munkát kerestek, elhagyták a férjüket, gyermeküket, hogy megvalósítsák magukat, fütyültek a konvenciókra. Persze mindezekért többnyire valamivel fizetniük kellett: hallgatással, magánnyal, kirekesztéssel, lelkiismeret furdalással stb. De valahol mégis elégedettek azzal, amit elértek, mert az évek őket igazolták.
Számomra nem mindegyik történet és hősnő volt teljesen kellemes olvasmány, tartalmilag. Mert formailag mindegyik tökéletes kis miniatűr volt csodás prózával. Viszont nem minden hősnő volt szimpatikus és gyakran nem értettem egyet velük. Például rögtön a második novellában a Jakartában egyik női alak se került hozzám közel. Nem láttam igazán Kath mélységét, nem értettem mit akar és miért, a Sonje féle eszelős és teljesen szemellenzős szerelem sose tudott meghatni, sőt inkább idegenkedtem tőle. Talán mert Kath és választása is érthetetlen volt számomra, ugyanez volt a helyzet Pauline-nal is, aki meg A gyerekek maradnak hősnőjével is, aki a szerelmet válassza a család helyett. Továbbá a Bűzlik a pénztől úgy ahogy volt, számomra érthetetlen és értelmetlen maradt. Talán az lehetett a gond, hogy bár Munro női alakjai kidolgozottak, a férfiakat akik mellettük vannak az árnyékban hagyja, vagy elnagyolt ecsetvonásokkal ábrázolja, ezért nem mindig volt nekem levehető, hogy akkor most miért is cselekedtek a nők úgy ahogy?
Viszont amik tetszettek, az első, a kötet címadó novellája, annak is főleg az első fejezete, amikor három fiú megtalálja a holttestet. S mint ahogy sok helyen kiemelik, hogy Munro rövid keretek közt is teljes életeket tud bemutatni valódi karakterekkel, na itt aztán igazán brillírozik a három srác megmutatásában. S igen, engem a kedvelt Stephen King kisregényre és a belőle készült filmre, az Állj ki mellettem!-re emlékeztetett. Aztán meg kiváló volt a Cortes, mert természetesen hogyne szeretnék egy olyan történetet, ahol a főhősnő megtalálja a hivatását: könyvtároskisasszony lesz. Egyébként Munro nem egy novellájában azzal jelzi, hogy intelligens, tanult nőkről van szó, hogy könyvtárban, könyvekkel dolgoznak.
Ami viszont még nagyon megfogott a novellákban, az a környezet. Kanada ezekből a történetekből számomra egy különös országnak tűnik. Kicsit olyan, mint Skandinávia: távoli, gyakran hó borítja, elnyomva a szenvedélyeket, amelyek aztán kitörnek. Aztán meg rengeteg dologban Amerikára emlékeztet: a középosztály, az iskolák, a popkultúra mintha onnan jönne egyenest. Szóval e két világ kavarodik benne, megspékelve a franciás európaisággal, ami talán mert Munro maga angol anyanyelvű kevésbé jön át, mintha francia kanadai volna (akkor talán az amerikai hatás lenne kisebb mértékű).
Szívesen javasolnám a kötetet az IRL könyvklubbomba (ami sajnos most éppen tetszhalott), mert nagyon jókat lehetne beszélgetni, vitatkozni róla. Biztos vagyok benne, hogy sokan másként értelmezik a történeteket.
Itt ugyan nem szokás, de ha már Könyvklub, szeretnék azokkal akik olvasták a kötetet - Miestason kívül már másoknak is volt a kezében - megvitatni pár dolgot. Mert a könyvklubban azért szokás a párbeszéd is :) A kérdések meg valószínűleg a válaszok is erősen SPOILER-esek lehetnek.
Eredeti cím: The Love of a Good Woman
Fordító: Mesterházi Mónika
Kiadó: Park Kiadó
Megjelenés: 2008, 2009 (1998)
Terjedelem: 363 p.
ISBN: 9789635308637

4 komment Kategóriák: Egy_jóravaló_nő_szerelme
És ha gondterheltnek tűnik is, talán csak az ősrégi gond nyomasztja: hogy az embernek ki kell töltenie a teret a világban, szert kell tennie egy névre, amelyen a többiek megszólítják, valakivé válnia kell, akiről a többiek azt hiszik, megismerhetik.
Egy könyv a retikülből, egy könyv a várólistámról, egy nő Kanadából, és egy nő akit elvarázsolt. Ez a könyv Alice Munró Egy jóravaló nő szerelme címet viseli.
Ha nincs az OKK még mindig a várólistámon csücsül, pedig nagy kár lenne érte.
Alice Munro 1931-ben születtet Ontario tartománybban kanadában. A kanadai Csehovként emlegett írónő művei tizenhárom nyelven jelentek meg, számos díj mellett elnyerte többek között az USA országos Könyvkritikusi Körének díját is.
A kötet nyolc történetet mesél el, nyolc nő sorsán keresztül, fiatalok és idősek, gazdagok és kevésbé gazdagok, szerethetőek és kevésbé szerethető figurák, de ami közös bennük, hogy mindegyik megküzdött a maga nehézségeivel, démonaival.
A nyolc novella egy-egy élethelyzetet ragad ki főhősei életéből, ami valljuk be bármelyikünkkel megeshetett volna, mert a halál, a gyász, a szerelem, a gyermek vállalás kérdése, a szenvedés, az öregedés, senkit sem kerül el közülünk, valamilyen formában mindannyian találkozunk velük.
Nagyon szépen megírt, érett nő gondolatai gyönyörűen csomagolva, ez volt az első benyomásom olvasás után. Élveztem minden sorát, elmerültem hősei szerepében és hol örültem, hogy olyan vagyok mint ők, hol sajnáltam, hogy nem.
A nyolc történet egy-egy szóval jellemezve, talán nem is kell több szubjektum a többit megírta Munro.
Egy jóravaló nő szerelme: kitartás, betegápolás, gyilkosság, szolidaritás, szerelem, közös múlt
Jakarta: kommunista elveket valló eltűnt férj, örökké tartó szerelem a férj iránt , áldozathozatal, ...szabadszerelem, útkeresés
Cortes :sziget, könyvtáros, rosszindulat, kezdés, íróikényszer, titokzatos múlt
Óvd az aratókat :harc az idővel, felelősség kontra felelőtlenség, generációs külömbségek,
A gyerekek maradnak: öntudat keresés-kifejezés, válás, csalódás, szerelem, harc
Bűzlik a pénztől:barátság, szeret, elválás, küzdelem egy anya figyelméért
A változás előtt: felelősségtudat, apa-lánya kapcsolat, abortusz, egy elvesztett lehetőség, magány
Anyám álma :gyász-születés, megalkuvás, háború, zene, kitartás , hivatástudat
A nyolc történet napokig a fejemben forgott , olyan volt mint amikor kislányként a bucsúban kapott kaleidoszkópba néztem. Sokszínű, absztrakt, ám de mégis gyönyörű és soha meg nem ismételhető csodás képek sokasága.

A hivatalos fülszöveg :
A szerelem áll Alice Munro nyolc történetének középpontjában: az, hogy mi mindent meg nem tesznek érte az emberek, hogyan viselkednek, ha megszerzik, akire vágytak, hogyan hagyják, hogy elsodorja őket a szenvedély, és milyen árat kell fizetniük érte.
Ahogy már megszoktuk tőle, aprólékosan boncolja az emberi kapcsolatokat, finoman érezteti, milyen bonyolult, érdekes és kiszámíthatatlan az elme működése, és hogy igazabb és árnyaltabb képet kapunk mindarról, ami velünk történt, ha néhány évtized távlatából elemezzük az eseményeket.
Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy valamiféle derűs nyugalommal megbékéljenek sorsukkal.
"Munro történetei a tekintetben is kivételesek, hogy a novella szűk terében teljes sorsokat követnek végig. A hétköznapok nagy krónikása: étkezésről, pénzzavarról, öltözködésről, öregedésről, szexről, gyerekszülésről és nevelésről senki más nem ír úgy, mint ő." A. S. Byatt
2 komment Kategóriák: Egy_jóravaló_nő_szerelme Címkék: Alice Munro, kanadai, könyvtári, novella, tetszett
Nya, növekvő sorrendbe állítottam az ip-ket, kettőre még nem írtunk semmit, ők a lista alján vannak. Akinek nem jó valami, szóljon.
Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme - 2010. okt. 15. 08:00
Alice Walker: Kedves Jóisten - 2010. okt. 31. 08:00
Thomas Hardy: Egy tiszta nő - 2010. nov. 15. 08:00
Raffai Sarolta: Megtartó szerelem - 2010. nov. 15. 08:00
Toni Morrison: A Kedves - 2010. nov. 30. 08:00
Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet - 2010. dec. 01. 08:00
Evelyn Grill: A gyűjtő - 2010. dec. 15. 08:00
Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja -
Jorge Amado: Flor asszony két férje -
Emberek:
1 komment Kategóriák: 000-IDŐPONT
43 komment Kategóriák: 000-IDŐPONT
Olyan gyorsak vagyunk, mint a benzines csiga, mostmár csak időpontok kellenének.
Javaslom, hogy hagyjunk bőven időt, egy-két hónapot. Vagy azt is csinálhatjuk, amit Lobo írt, hogy olvassuk el a könyveket jan. 31-ig [ez csak példa], mindegyik ekkora legyen kész, a postok is. megírva. Nos?
11 komment Kategóriák: 000-IDŐPONT